Recsk‎ > ‎

1. Bevezető

Recsk neve a XX. századi történelmünk során sajátos tartalommal telítõdött, függetlenül a település akaratától. A Mátra hegység e térségében, közel Recsk községhez, a Magyar Államvédelmi Hatóság (ÁVÓ) 1950 nyarán minden törvényes felhatalmazás nélkül a szovjet Gulág-táborok mintájára, büntetõ jellegû kényszermunkatábort létesített. A mintegy 1500 kényszermunkás a magyar társadalom minden rétegét képviselte. Volt közöttük mezõgazdasági és ipari munkás, értelmiségi dolgozó, a hadsereg tagja, korábbi földbirtokos, politikus. Közülük senkit sem állítottak bíróság elé, el nem ítélték õket.

A politikai okokból fogvatartott kényszermunkások maguk építették fel a kényszermunkatábort, kerítették be magukat többszörös szögesdrót kerítéssel. A tábor kerítésén belüli erdõ fáiból építették meg primitív barakkjaikat, a tábort körülvevõ õrtornyokat. Fõ tevékenységük helye az andezitbánya volt, ahol primitív kéziszerszámokkal sziklát fejtettek, követ törtek az útépítésekhez. Naponta 12-14 órát dolgoztak, nem több, mint 1000 kalóriányi élelemmel. Szinte valamennyien folyamatosan éheztek: minden szájba vehetõt, amit az erdõben találtak, megettek; gombát, zöldhajtásokat, gyökereket, bogyókat, sõt gyíkot és csigát is. Legtöbbjük testsúlya mintegy 40 %-kal csökkent fogságuk ideje alatt. Az orvosi ellátás elégtelen volt, gyógyszerhez alig jutottak. A kényszermunkások jelentõs része fog nélkül hagyta el a tábort. Számosan éhen haltak, az andezitbányában baleset következtében vesztették életüket, s volt akit az õrök agyonlõttek. Senki sem tudja, hogy a halottakat hol temették el.

A kényszermunkatábor õreit az Államvédelmi Hatóság legszadistább tagjai közül válogatták ki, akik feletteseik tájékoztatásából úgy tudták, hogy a magyar társadalom veszedelmes ellenségeit õrzik, olyanokat is, akik a nyugati országok részére kémtevékenységet folytattak. Gyakran csak a maguk szórakoztatására verték, kínozták a kényszermunkásokat.

A tábort a három esztendeig tartó fennállása alatt hermetikusan elzárták a külvilágtól. A fogvatartottak hozzátartozói - miután semmi hír sem érkezett felõlük - meg voltak gyõzõdve, hogy szeretteik már nem is élnek, vagy valahol a Szovjetunió valamelyik Gulág-táborában sínylõdnek. Mindez azt a célt szolgálta, hogy a társadalom állandó félelemben éljen.

Akik túlélték a megpróbáltatásokat, 1953 nyarán és õszén szabadultak a táborból. Valamennyiüket arra kényszerítették, hogy kötelezvényt írjanak alá, mely szerint a kényszermunkatáborról, ottani megpróbáltatásaikról soha szót nem ejtenek. Szabadulásuk után legtöbbjüket rendõri felügyelet alá helyezték, másokat pedig törvénytelen eljárással egy különleges bíróság elé állítottak, és több évi börtönre ítéltek. Az utóbbiak nagy része csupán az 1956-os forradalom során szabadult. Az egykori kényszermunkatábort feloszlatása után néhány esztendõ múlva lebontották, a barakkok helyét befásították, hogy nyoma se maradjon. A kommunista rezsim alatt a magyar hatóságok mindvégig állították, hogy a recski kényszermunkatábor sohasem létezett. A kényszermunkatáborban meghaltak és túlélõ bajtársaik emlékére a Recski Szövetség által emelt emlékmûvet Magyarország miniszterelnöke, Antall József, 1990. október 25-én avatta fel. 1996. szeptember 28-án Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke ünnepélyesen megnyitotta a tábor helyén létesített Recski Nemzeti Emlékparkot.