Recsk‎ > ‎2. A tábor története‎ > ‎

c, Útban az ismeretlen felé

Harmadik fejezet - Útban az ismeretlen felé

1950. október 25-én a szokásosnál valamivel korábban ébresztettek bennünket s az ÁVH-s õrök kiadták a parancsot, senki sem hagyhatja el a termét. Nemsokára a táborparancsnok százados jelent meg egy fõhadnagy kíséretében. Az utóbbi egy ívrõl neveket olvasott fel, köztük az enyémet is. Maguk szabadulnak - mondta a fõhadnagy. Nem hinném, bárki is akadt volna közülünk, aki ezt el is hitte. Az õrök levezettek bennünket az udvarra és arccal a fogdaépület fala felé állítottak, majd szinte egyenként bezavartak a beszélõ nagy termébe. Addig sohase látott ÁVH-sok fogadtak itt bennünket, ordítozással, rúgásokkal, derékszíjjal való veréssel. A magunkkal cipelt holmijainkat egy nagy halomba rakatták, majd meztelenre kellett vetkõznünk. A levetett ruháinkat frissen kopaszra nyírt emberek szedték össze. A lasssabban vetkõzõk hátán, fején itt is, ott is csattant egy-egy derékszíj.

A terem egy másik részében ruhakupacok sorakoztak egymás mellett. Anyaszült meztelenül egy-egy ilyen kupac mellé kellett állnunk, majd parancsot kaptunk, szedjük magunkra ezeket a holmikat. Magunkra kapkodtuk az ócska, piszkos, miniummal széles, piros cssíkokkal megfestett, katona- avagy ÁVH-s posztóruhát, az összeszáradt, kiselejtezett bakancsot, sapkát, köpenyt. Kaptunk még egy csajkát, egy kanalat és egy zsebkendõnyi vászondarabot. Miután így beöltöztünk, a táborparancsnok elrendelte a motozást: senki mást, mint amit ott kapott, nem tarthatott meg. Ha találtak valakinél valamit, azonnyomban véresre verték. Én megmentettem a fogkefémet.

Így átöltözve - szinte egymásra sem ismerve -, halálra ijedten álltunk a teremben s valamennyiünk elõtt vészteljesen derengett fel a jövõnk. Késõ este lehetett már, amikor egy ÁVH-s õrnagy jelent meg s közölte velünk, semmi okunk az ijedelmre, mert innen csak munkára visznek bennünket. Nem visznek ki az országból - mondta -, hanem csupán egy száz kilométerre lévõ helyen dolgozunk majd. Ha jól viselik magukat, szorgalmasan dolgoznak - tette hozzá -, akkor biztosíthat bennünket, hogy három hónapon belül mindenki a családja körében lesz. Azután géppisztolyos ÁVH-sok sorfala között az épület mögött várakozó teherautókhoz kísértek bennünket. Tízesével kellett ezekre felugrálnunk. A ponyvával letakart rakfelület hátuljában két ÁVH-s géppisztolyt, másik kettõ pedig karabélyt szegezett ránk. Tíz agyonhajszolt, agyonijedt emberre négy õr jutott.

Némi várakozás után a teherautó elindult velünk. Mint a tenyeremet, ismertem a vidéket s csakhamar megállapítottam, a miskolci mûútra fordultunk s azt is, kelet felé. Elértük a gödöllõi úgynevezett hajtûkanyart, elhagytuk a helyiérdekû vasút állomását és valahol Gödöllõn túl, a vasúti töltés mellett álltunk meg. Az ÁVH_-sok leparancsoltak bennünket s álltunk sorban, szemben a ránk szegezett fegyvereikkel. Csak késõbb vettem észre, fent a vasúti töltésen egy igen hosszú tehervagon-szerelvény állt. Ezekbe a vagonokba vertek fel bennünket. Nem tudom, egybe-egybe hány társunk jutott, én csupán negyed magammal kerültem egy ilyen vagon egyik végébe, míg a másik végén négy ÁVH-s vigyázott bennünket a vagon közepén világító viharlámpa imbolygó fényében. Egy idõ után elindult a szerelvény. Kelet felé. Még mindig mehetünk a Szovjetunióba, villant az agyamba. Minden idegszálamat mefeszítettem, hogy tudjam, hol járunk. Valamikor hetente utaztam ezen a vonalon, szinte minden váltót, kitérõt ismertem. Jóllehet nem láttam ki a vagonból, sikerült nyomon követnem a szerelvény útját. Azt is biztonsággal állapítottam meg, hogy Kál-Kápolnánál a szerelvény másik végébe kapcsolták a mozdonyt s megindultunk Verpelét felé. Már derengett a hajnal. A vagon egy kis repedésén keresztül felismertem a Tarna patak hídját. Néhány perc múlva megállt a szerelvény. Kivülrõl kinyitották a vagon ajtaját s mi leugráltunk, hogy szembe találjuk magunkat tengernyi, ránk géppisztolyt, karabélyt fogó ÁHS-sal. Nmsokára százával álltunk az állomás térségében, mi a piros csíkos ruhába öltöztetett rabok, de százával álltak körülöttünk az õreink is. A szemem az állomás homlokzatára tévedt s ahol szokott lenni, ott volt a felírás: Recsk-Parádfürdõ. Hát mégsem a Szovjetunió - lélegzettem fel -, hanem a recski ércbánya lesz az új otthonunk. Azután emlékeimbe idéztem a pár esztendõvel korábban látott ércbánya elhanyagolt, víztõl csepegõ, rézgálic-szagot árasztó járatait.

Negyedik fejezet: Vesszõfutás a hegyre
Comments