Recsk‎ > ‎2. A tábor története‎ > ‎

k, Szellemi életünk

Tizenegyedik fejezet - Szellemi életünk

Azzal, hogy e beszámolóm majdnem végére hagytam ezt a fejezetet, annak fontosságát szeretném hangsúlyozni. Meg a szellem szabadságának hatalmát a terror, a zsarnokság, a butaság, gonoszság s nem kevésbé a gyenge test fölött. Agyunkból soha senki kivágni nem tudta az ott összegyûjtött tudást, ismeretet. A legszörnyûbb éheztetés, a szinte halálra dolgoztatás sem tudta megakadályozni, hogy ezeket fel ne idézzük, ismételjük, rendszerezzük, tovább ne adjuk társainknak. Talán valamilyen tudatlan, misztikus reakció volt ez arra a felismerésre, hogy õreinken keresztül az Államvédelmi Hatóság mindent elkövetett a szellemi megnyomorításunkra. Nyomtatott betûnek szinte senki sem látta a színét a táborban, soha egyetlen könyv a kezünkbe a recski három esztendõ alatt nem került, tilos volt a papír, a ceruza. Ha olyasmirõl beszélgettünk, amit az õreink - vagy egyes brigádvezetõink - nem értettek, mert nem érthettek, súlyos fenyítést kaptunk. Mégis, egyetemi szinten folytak különféle elõadások, cementzsák-papíron disszertációnak beillõ tanulmányok, meg verses antológiák születtek. S hogy könnyebb mûfajról is szóljunk, még cigaretta-papírra irt parányi újság is.

Esténként, halálfáradtan a napi mnka után, összegyûltünk valamelyikünk szalmazsákján s elõadásokat tartottunk, hallgattunk a magyar, avagy a világirodalom egyik-másik fejezetérõl, az atom világáról, a csillagos ég csodáiról, a matematika, a filozófia mélységeirõl. Ilyenkor lehullott rólunk a rabruha, az õreink, brigádvezetõink pondrókká zsugorodtak, lepattant a lakat, kinyílt az ajtó, leomlottak a szögesdrót-kerítések s mi szárnyaltunk a magasban, túl a Mátra gerincén, a felhõk fölé, a szellem világába.

Máskor bokáig tapodva a sarat, húztuk lovakként a rönkökkel megrakott szekeret, míg valamelyik társunk Shakespeare-drámát mesélt. Lassan elült a kötélnek feszülõ vállunkban a sajgás s ott ültünk egy londoni színház nézõterén: élveztük az elõadás szépségeit. A csákány nyeléhez tapadt a hóviharban a kezünk, vágtuk a fagyos agyagrétegeket, amikor valamelyikünk Itáliáról, Görögországról mesélt: nemsokára kivirított körülöttünk a tavasz s nem éreztük, hogyan húzza le tenyerünkrõl a bõrt a csákány jeges nyele. Igen, bármennyire is hihetetlen, voltak Recsken boldog perceink is.

Ami mégis bénított bennünket, az a külsõ világtól való hermetikus elzárásunk volt. Csak nagynéha jutottunk az õreink árnyékszékébõl kiszedett, kimosott és megszárított újságcafathoz. Ezeken vagy voltak bennünket érdeklõ hírek, vagy sem, de mégis a külsõ világ üzenetét hozták. Volt, hogy valaki az erdõben egy egész újságlapra lelt. Ezt azután vigyázva adtuk kézrõl-kézre, nehogy egy besúgó kezébe kerüljön. l953 áprilisának végén az egyik társunk a Szabad Nép két egész oldalára talált s nem lehetetlen, hogy ekkor már valamelyik õr tudatosan hagyta hátra. Az egyik oldalon az amerikai elnök április l6-án az Amerikai Lapszerkesztõk Társasága gyûlésén elmondott, az akkori külpolitikai helyzetet taglaló beszédének szövege volt. Ebben az idõben adták ki az ÁVH-sok az utolsó mérgüket, ismét felújították a közben enyhült terrort és az újságlapok továbbadása lehetetlenné vált. Vállalkoztam arra, hogy a beszéd szövegét napközben megtanulom, majd éjszaka a fekvõhelyemre irányuló reflektorfényben a mûszaki irodából lopott tollal, tintával, apró betûkkel cigaretta-papírra leírom. A lapokból kis füzetet varrtam és a hír másnap megkezdte útját a megbízható társaink között. Ez a kis füzet, a "recski újság" elsõ száma, még a büntetõ brigádot is megjárta. Az egyik, kedves, a forradalom során hõsi halált halt társunk ezt a parányi füzetecskét megmentette és szabadulásakor kihozta a táborból, majd nekem vissza adta. Eme egyetlen tárgyi emlékemet a Recski Kényszermunkatáborból ma is õrzöm.

A kis "recski újságot" még másik hat követte és ezekhez a híranyagot a hozzánk mindig emberséges, általunk Kutyás szakinak hívott ÁVH-stól kaptam. Az utolsó számot valainél megtalálták, kiverték belõle a forrást és a nyomozók két napig tartó érdeklõdése egy kivert fogamba került.

Tizenkettedik fejezet: Szökések Recskrõl
Comments