Recsk‎ > ‎2. A tábor története‎ > ‎

h, Az élelmezésünk

Nyolcadik fejezet - Az élelmezésünk

Ma sem tudnám megmondani, mi volt a legelviselhetetlenebb Recsken: az embertelen kényszermunka, az állandó ütés-verés, vagy a tudatos, minden képzeletet felülmúló éheztetés. Recsken nem voltunk éhesek - ami végeredményben elviselhetõ állapot -, hanem éheztünk. Nem a gyomrunk követelte a táplálékot, hanem a kegyetlen munkával kiszipolyozott sejtjeink ordítottak a nap huszonnégy órájában az élelemért.

A recski túlélésünk példája - már azoké, akik nem haltunk éhen - meghazudtolja a biokémikusokat: számításaik szerint az éveken kersztül napi 900-1000 kalória értékû élelmen végzett nehézt testi munka valamennyiünket a sírba kellett volna vigyen.

Ez az embertelen éheztetés ártott talán a legtöbbet, ez alacsonyított le egyeseket tolvajokká, késztette ezeket mások kenyere elorzására, ez tett sokakat besúgóvá, társaik rendszeres elárulójává. Nemcsak csontra-bõrre fogytunk le valamennyien, hanem a fehérje és vitamin-hiány miatt különféle betegségekbe estünk. Testünk tele volt furunkulusokkal, gyulladt ínnyel, laza, gyakran kihulló fogakkal vészeltünk át hónapokat. Mindent elkövettünk, hogy hiányos táplálkozásunkat pótoljuk: elloptuk az õröknek nevelt sertések moslékját, a lovak abrakját, kiszedtünk a szemétbõl minden megehetõ hulladékot. Jóllehet tiltották és súlyos fogdabüntetés járt érte, a tábor területén felkutattunk minden gyomorba küldhetõ növényt: ettük C-vitamin-pótlónak a zsenge fenyõtûket, a sóskát, a madársóskát, a fiatal bükkhajtásokat. Megettük a zöld, avagy csak félig érett kökényt, vadkörtét, a vadrózsa szirmát, késõbb a még zöld gyümölcsét, a madárberkenyét, az útépítésnél felszínre került - valóban fehérjedús - mogyorós lednek gumóját s kísérleteztünk, jóllehet tudtuk, hogy emészthetetlen, a tölgymakkal is. Voltak, akik nem tudtak ellenállni a különféle gombáknak, egyik társunk bele is halt. Akadt, aki jóízûen fogyasztotta el az eleven csigát, másvalaki a kovácsmûhely tüzén félig pirított szalamandert, mókust evett. Egy idõben a kõtörõ kalapács feltörte kezünk puhítására marhafaggyút osztottak ki: nem törõdtünk a sajgó sebeinkkel, inkább megettük. Késõbb homokkal keverték, hogy ezt ne tehessük, ám akkor is megettük.

Fõ táplálékunk - ha nem is mindennapi - a kenyerünk volt. Az idõrõl-idõre változó mennyiségû és mindig kevés kenyéradagunk híján valamennyien éhen halhattunk volna.

Az egészségügyi helyzetünk

Rendkívül sok volt mindig a beteg közöttünk és igen korlátozott volt a gyógyítási kehetõség. A közülünk való orvosok, ha módjukban állt, mindent megtettek a betegek gyógyítása, életük megmentése érdekében. Nemcsak a szegényes kórházi felszerelés okozott számukra nehézséget, hanem akadályozta munkájukat maga a kórház parancsnoka is. Ez a korábban õrmesteri, majd alhadnagyi ranggal tetszelgõ ÁVH-s, korábban az Andrássy út 60 borbélya volt, felette mûveletlen, tudálékos, primitív ember. Ha valaki levánszorgott a kórházba, nem az orovosok döntötték el beteg-e, alkalmas-e munkára, hanem ez a kórházparancsnok. Õ döntötte el azt is, kinek adhatnak gyógyszert, kinek nem. Számtalan esetben kivette valamelyik társunk furunkulusát felvágó orvos kezébõl a kést és õ folytatta a mûveletet: nemcsak a kórház teljhatalmú parancsnokának képzelte magát, hanem fõorvosának is. Az orvosokkal kénye-kedve szerint bánt. Egy alkalommal megharagudott az egyetlen fogorvosunkra és kiküldte a bányába, ahol a tízkilós nagykalapáccsal törette vele a követ, hogy a finom, szájsebészi feladatokra begyakorolt kezét tönkretegye. Amíg a fogorvosunk a bányában törte a követ, hiába fájt a fogunk, nem akadt, aki kihúzza. Mert csak errõl lehetett szó: néhány fogón kívül a kórház más fogászati mûszerrel, berendezéssel nem rendelkezett. Fogkefénk, fogkrémünk nem volt, így fogápolásra sem adódott lehetõség. Mindez, az elégtelen táplákozással súlyosbítva, tönkretette valamennyiünk fogát. A lyukas, megszúvasodott, gyakran begennyedt fogunknak más orvossága, mint a kihúzás, nem lehetett. Számosan kozülünk fog nélkül hagyták el Recsket.

Gyógyszere a kórháznak alig volt, legfeljebb ha aszpirinhez juthattunk. A komplikáltabb esetek elõtt a orvosok tanácstalanul álltak, semmi lehetõségük nem volt a segítségre. A reménytelen betegeink nem haltak meg a kényszermunkatáborban, hanem rendszerint a váci fegyház kórházában: az Államvédelmi Hatóság földi életükben utoljára még megautóztatta õket.

Hiányos tisztálkodásunk ellenére sohase tetvesedtünk el, ám renegeteget szenvedtünk a bolháktól. Az õrkutyák behordták a barakkjainkba, ahol a poros, döngölt agyagpadlón kiváló tenyészlehetõséget találtak, éjszaka pedig százával szívták a vérünket. Csak hnapok múltán kaptunk valamilyen írtószert, akkor, amikor az alvatlanságtól már nem tudtunk munkát végezni.

Ide kívánkozik a kérdés: vajon hányan haltak meg Recsken? Mint sok minden másra, erre sincs megbízható adatunk, ám gondos számítás után a kényszermnkatáborban elpusztultak számát mintegy 120-130-ra tehetjük. Ez talán nem is tûnik soknak, ám ha meggondoljuk, hogy Recskre zömmel az életerõs, egészséges, fiatalabb letartóztatottakat vitte az Államvédelmi Hatóság, ez igen jelentõs szám.

Föl kell tennünk a kérdést: hol vannak a halottaink? Nem tudjuk. Recsk községben az a szóbeszéd járta, hogy a környezõ falvak temetõiben feküsznek jeltelen sírokban. Nem tudunk arról, hogy bárhol, bármelyik volt társunk maradványaira bukkantak volna. Azokat sem találták meg, akik közülünk a váci fegyház kórházában haltak meg.

Kilencedik fejezet: A büntetésekrõl
Comments