Recsk‎ > ‎2. A tábor története‎ > ‎

b, Az ÁVH rohamegységei elfoglalják a kistarcsai internálótábort

Második fejezet - Az ÁVH rohamegységei elfoglalják a kistarcsai internálótábort

l950. május 5-e hajnalán szokatlan zajra, mozgolódásra ébredtem a kistarcsai internálótábor 2. számú épületének emeleti saroktermében. Négy óra lehetett, a szokásos hajnali õrségváltás ideje. Az emeleti priccsemrõl az ablakon át kiláttam a tábor fõkapujára s az ettõl jobbra lévõ õrtoronyra. Számtalanszor negfigyeltem az õrségváltást, amely rendszerint minden hang nélkül ment végbe. Ám ekkor mintha fojtott hangú parancsszavakat hallottam volna. Nemsokára az addig õrségbern álló, szürke ruhás rendõr helyett két tányérsapkás, állszíjas ÁVH-st pillantottam meg, ahogy az õrtorony könyöklõjére támaszkodva, az épületek felé irányították a géppisztolyukat. Még talán nem is derengett, de a környezõ lámpák jól megvilágították az õrtornyot, a szemem nem káprázott: két ÁVH-s állott õrségben! Kisvártatva hangos ütõdéssel szélesre tárult a fõkapu s azon túl, az utcán, egy a kapunyílásnak irányított gépfegyvert vettem észre, mögötte a kövezeten fekvõ két ÁVH-sal. Az események gyorsan peregtek. A gépfegyver õrizte kapun egymás után hozta be az udvarra két-két géppisztolyos ÁVH-s az eddig az õrtornyokban állt, lefegyverezett rendõröket. Kettõs sorba állítva, vagy félórai várakozás után elindították õket a fogdaépület felé. Aki az ablakokhoz fért közülünk, megdermedve szemlélhette a jelenetet. Belém nyilalt a felismerés, az Államvédelmi Hatóság elfoglalta, átvette az internálótábort.

Az addigi, az adott körülmények között elviselhetõ életünk egészen megváltozott. Az új parancsnokság hermetikusan lezárta a tábort. Beszüntette a gyakran inkább csak szórakozás-számba vehetõ munkát, nem írhattunk és nem kaphattunk levelet hozzátarozónktól, megszûntek a csomagbeadások, a rendszeres havi beszélõk. Az ablakokat bemeszelték, hogy ne lássunk ki rajtuk s ezeket egész nap zárva kellett tartanunk, kivéve azt a félórányi idõt, amelyet az udvaron hátra tett kézzel, lesütött szemmel, némán, az õrök rugdalása és ordítozása közben "sétálással" töltöttünk.

Leromlott az élelmezésünk is. Egykori számításaim szerint a napi táplálékunk nem tehetett ki többet 500-600 kalóriánál, s ezt most már az annak idején hozzátartozóinktól kapott élelmiszerrel sem pótolhattuk.

Az egykor valamennyiünk által vagy az Andrássy út 60-ban, vagy pedig valamelyik ÁVH-s kirendeltségen, a Katonapolitikán, a Hadik laktanyában tapasztalt, intézményes terror köszöntött ránk. A legkisebb vétséget is - egyetelen szót séta közben - kegyetlenül megtorolták: verés, fogdabüntetés járt érte. Megszervezték a besúgószolgálatot. Sohase tudtuk, melyik társunk elõtt mit mondhatunk, mit nem. Egyszer magam is áldozatául estem egy ilyen besúgó provokációjának s hat hétig tartottak kettõs fallal szigetelt, minden zajt kizáró magánzárkában, naponta kétszer félcsajkányi híg levesen, talán negyedkiló ragacsos, penészes kenyéren. Amikor visszaengedtek a közös terembe, napokig senki hangját nem tudtam kivenni, csupán egy állandó zúgást hallottam. A saját szavaim is mintha igen messzirõl jöttek volna. Ahogy napról napra fogyott a testsúlyunk, úgy fogyott a reményünk is, valaha szabadon léphetünk ki a tábor kapuján. Teltek a napok, hetek, hónapok, de legnehezebb volt a perceket kivárni, mintha mindegyiket külön-külön kellett volna megharcolnunk, annyira elviselhetetlenek voltak.

Valamikor l950 augusztusában esetenként 10-15 társnkat szólították, hogy minden holmijával jelentkezzék az ÁVH-s körletparancsnoknál. Ezeket többet nem láttuk viszont, s a besúgókon keresztül azt híresztelték el, ezek szabadultak. Ezt senki sem hitte el: fel tudtuk mérni, hogy kik azok, akiket kisebb, kiket nagyobb váddal internáltak. A "szabadulók" az utóbbiak közé tartoztak. Találgattuk, hová tûnhettek, ám eredmény nélkül. Így folyt ez szeptemberben és októberben is, idõnként egy-egy tucatnyi társunk tûnt el. Valaki kitalálta, ennyien férnek el egy rabomobilban, avagy egy teherautón. Kétségtelenné vált, valahová viszik õket.

Harmadik fejezet: Útban az ismeretlen felé