Recsk‎ > ‎2. A tábor története‎ > ‎

m, A szabadulás

Tizenharmadik fejezet - A szabadulás

Sztálin halála és Nagy Imre elsõ kormánya megalakulása között, l953 áprilisában nem kevesebb, mint 150 társunk szabadult Recskrõl. Nem kétséges, ez annak volt következménye, hogy a szovjet diktátor halála után nemcsak a Szovjetunióban, de Magyarországon is a minenható pártban bizonytalanság alakult ki és ez enyhülést hozott a recski õreink magatartásában is. Találgattuk, milyen szempontok szerint válogathatták ki ezeket a szerencsés társainkat, ám semmiféle jellegzetességet nem találtunk: szabadultak a táborban köztiszteletnek örvendõ, talpig becsületes emberek s voltak közöttük megrögzött csirkefogók, besúgók. Ezeket a társainkat civil ruhába öltöztették, aláirattak velük egy kötelezvényt, hogy soha senkinek nem beszélnek a kényszermunkatáborról, mert ha igen, akkor államtitok megsértése miatt tíz esztendei börtönbüntetésnek néznek elébe. Ellentétben a még l951-ben szabdultakkal szemben, ezek között a társaink között többen is akadtak, akik ennek ellenére felkeresték a táborban visszamaradtak hozzátartozóit s beszámoltak róluk.

A táborban az enyhülés nagyon rövid ideig tartott. Mindjárt azután - április végén - újabb terror-korszak köszöntött ránk. A korábban feloszlatott büntetõ-brigádot újból felállították, legfeljebb most nem ugyanazokat helyezték ide, akik már korábban is ebben voltak. Szigorúbb lett a bánásmód a bányában is, õreink újult erõvel hajszoltak bennünket. Ám június folyamán szinte minden átmenet nélkül - azután, hogy Nagy Imre elsõ kormánya megalakult, amirõl ekkor már tudtunk - az õreink felhagytak az ordítozással, hangjuk nemcsak elviselhetõ volt, de néha barátságos is. Munkára ugyan kihajtottak bennünket, de mitsem törõdtek azzal, dolgozunk-e vagy sem. Akadt közöttük olyan, aki ránk szólt: "No, csak üljenek le emberek!" Hirtelen emberek lettünk s nem rablók, csirkefogók, ürgék. Tõlem az egyik korábban kegyetlenkedõ õr, aki engem is megvert, sután kérdezte tõlem: "Azért én nem voltam olyan rossz magukhoz?" Szó nélkül otthagytam. Feloszlatták a büntetõ-brigádot is, nagymértékben megjavult az élelmezésünk. Még gyümölcsöt is kaptunk. Örültünk ennek, de legjobban a bõven osztogatott "lejárt konzerveknek". Így hívtuk azokat a különféle konzerveket, amelyeken már lejárt a címkéjükön feltüntetett felhasználhatósági dátum és valószínûleg ezért juthattunk mi hozzájuk. Nem emlékszem, bármelyik is romlott lett volna.

Azután július végén, augusztus elején kinyílt a recski kényszermunkatábor kapuja: megkezdõdött újra a szabadulás. Minden különösebb válogatás nélkül naponta egy-egy csoportot civil ruhába öltöztettek, kezükbe nyomtak egy vasúti jegy megváltására jogosító utalványt és aláírattak velük egy kötelezvényt, amiben az állt, hogy ha szabdulásuk után bárkinek is elmondják, hol voltak fogva tartva, súlyos börtönbüntetésnek néznek elébe. Voltak, akiket teherautón vittek le Recsk-Parádfürdõ vasútállomásra s voltak, akik nem tudták sorukat kivárni s énekelve, gyalog indultak el.

Szeptember közepén már nem sokan maradtunk a táborban. Egy szép napon mintegy nyolcvanunkat összetereltek a korábban a letartóztatott MÁV-tiszteket õrzött barakkban. Rossz érzéseink támadtak, tudtuk, valami körülöttünk nincs rendjén. Azután néhány nap múltán egy éjszaka számos rabomobil állt meg a barakk kerítése mellett, majd egyenként nevünkön szólítva, azok szûk ketreceibe záratak bennünket. Néhány óra múlva az ismerõs kistarcsai internálótáborban találtuk magunkat. Engem egy emberekkel teli terembe vezettek. Senkit sem ismertem közülök. Faggattak, honnan hoztak. Elmondtam, a recski kényszermunkatáborból. Közülök soha senki sem hallott errõl. Majd kiderült, hogy a teremben a tiszalöki és a kazincbarcikai kényszermunkatáborokból - amelyekrõl pedig én nem tudtam semmit - hozták ide õket s úgy tudták azért,mert bíróság elé állítják õket. Legtöbbjük a Szovjetunióból évekkel korábban hadifogságból elengedett katonatiszt volt, akiket a magyar hatóságok nem engedtek szabadon, hanem évekig tartó kényszermunkára fogták. A velük való beszélgetés során fogant meg bennem is a gyanú, alighanem bíróság elé állítanak.

Valóban, a nagy teremben töltött három nap után az egyik leghírhedtebb ügyész elé kerültem, aki felolvasott elõttem egy vádiratot: idegen hatalom javára elkövetett kémkedésért és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló összeesküvés miatt bíróság elé kell álljak. Nemigen értettem a vádat, hiszen ezekrõl még az l948-ban történt letartóztatásom során az Andrássy út 60-ban sem volt szó. Aztán az ügyész elém tett egy, az egykori kihallgatóm, Busztin Gábor államvédelmi hatósági fõhadnagy, által szerkesztett jegyzõkönyvet, amelyen az aláírásom nem szerepelt. Tiltakoztam, ám az ügyész ezekkel a szavakkal bocsátott el: "Ezt majd mondja el a bírósági tárgyaláson." Másnap két börtönõr ruhába öltözött õr jött értem s egy tágas, alagsori terembe vezettek, amelynek végében pódiumon, középen ült a forradalom során öngyilkosságot elkovetett tanácselnök, két oldalán egy-egy népi ülnökkel. Közben egy alacsony, idõsebb ember jött közelebb hozzám s közölte velem, õ a kirendelt védõm. "Mi is a neve?" - kérdezte, majd valamit kipipált a pepita-füzetében. Ha jól emlékszem, ennyi volt a védelme. A tanácselnök kikérdezte a személyi adataimat, majd felolvasta a vádat, ugyanazt, amit elõtte való napon az ügyésztõl hallottam. Suttogott valamit a népi ülnökökkel, majd mondta is az ítéletet: tizenöt évi börtön. Elsötétült elõttem a világ, mondtam valamit, talán azt, hogy fellebbezni fogok, de senki sem figyelt rám. Az egyik õr oldalba bökött és kikísértek a terembõl. Az egész bírósági tárgyalás nem tartott tovább húsz percnél.

Az õrök különzárkában helyeztek el. A beadott ételt nem tudtam elfogyasztani, éjszaka aludni, törtem a fejem, mi is lesz a sorsom. Másnap reggel, úgy kilenc óra körül két börtönõr jött értem. Kapkodtam össze szegényes holmijaimat, de leintettek, ne vigyek magammal semmit. Kérdeztem, hová visznek. "Bírósági tárgyalásra." - mondták. Néhány perc múlva megint ott álltam a már ismerõs teremben a tanácselnök elõtt. Ott volt a kis "védõ ügyvéd" is, aki nyugtatott: "Kérem, nincs semmi baj, nincs semmi baj..." A tanácelnök felolvasta az elõtte való nap már hallott vádiratot és kimondta újból az ítéletet: öt esztendei börtön, amit kitöltöttnek nyilvánított. Megint elvezettek a börtönõrök. Átszállítottak a Markó utcai börtönbe és ott az Államvédelmi Hatóság harmadik emeleti részén helyeztek el egy eléggé tágas magánzárkában. Itt hosszú heteket töltöttem. Elfogadható és elégséges élelmet kaptam és könyveket is. Egész nap olvastam a magyar szocialista-realista irodalom gyártmányait és az õreim azt sem bánták, ha napközben lefeküdtem a nem is rossz ágyra.

Egy szép napon levezettek a börtön földszinti nagy helyiségébe, ahol egy tisztviselõ megkérdezte az adataimat, majd egy bortönõr minden papír, elbocsátó levél nélkül, összszáradt, fûzõtlen bakancsban, foltozott, szûk zsávoly katonaruhában, kiengedett az épület Nagy Ignác utcai kapuján.

Comments