Recsk‎ > ‎2. A tábor története‎ > ‎

g, A munkaviszonyok

Hetedik fejezet - A munkaviszonyok

A munkaviszonyok majd végig elviselhetetlenek voltak. Õreink még a legkönnyebbnek tetszõ munkát is valóságos emberkínzássá tudták varázsolni. Ez az egyik bizonyítékunk arra, hogy a Recski Kényszermunkatábor elsõsorban fenyítõ, büntetõ jellegû intézmény volt, ahol ugyan adtak valamit arra is, hogy legyen a munkának valamilyen haszna, ám úgy, hogy ennek elvégzése gyötrelem legyen. A táborban fogva tartottak között talán két ember akadt, aki valaha is dolgozott kõbányában, tehát az elvégzendõ munka mindenki számára teljesen új volt. Különösen új volt azoknak, akik egész életükben alig végeztek fizikai munkát. Olyan norma-követelményeket szabtak meg, amelyeket erdetileg jól felszerelt bányában dolgozókra alkalmaztak. Szerszámok híján gyakran puszta kézzel végeztünk földmunkálatokat, bontottuk a hegy oldalából a sziklát. Amikor már szerszámokat kaptunk, ezek minõsége is csapnivaló volt, a nyelük nyers, nehéz fából való, ami minduntalan feltörték a kesztyûtlen kezünket.

Mind a törésre szánt, mind a megtört követ nyers, fából készült hordsaroglyával szállítottuk. Ezek üresen is nehezek voltak. Amikor késõbb talicskákat kaptunk, fõként az útépítéshez, ezek is olyan ormótlanok, nehezen tolhatók voltak, hogy üresen is kínszenvedést okoztak. A gyakorlatlanságunk, a rossz munkaszervezés és a nem megfelelõ szerszámok miatt igen sok volt a baleset. Különösen igen sokan kaptak ínhüvely-gyulladást a napi, sokszor tizenkét óráig is tartó kõtöréstõl s ezek között sokan akadtak, akik megbénult ujjakkal hagyták el Recsket.

Amíg a táborba való érkezésünk utáni elsõ két és fél hónapban az egyre szakadó esõtõl szenvedtünk munka közben, késõbb a rendkívüli hidegtõl: l951 január végén váratlanul legalább minusz 15 C fokos hideg köszöntött ránk a Kárpátok felõl lezúduló, csontig hatoló széllel. Hiába vertük kalapácsunkkal a követ, hogy kimelegedjünk, az avítt, rongyos, semmit sem érõ zubbonyunkban, nadrágunkban, talpavált bakancsunkban egész nap fagyoskodtunk.

Emlékezvén a recski munkaviszonyokra, úgy vélem, a legkellemetlenebb volt az l951-52 telén végzett útépítés, annak az útnak a megépítése, amit olyan hûen ábrázolnak az új turistatérképek. Ahogy haladtunk elõre az út építésével, úgy kerítettük be magunkat szakaszról szakaszra bakokra szerelt szögesdrót-kerítéssel. Ezeket a bakokat a hátunkon cipeltük és amire egy-egy szakasszal végeztünk, tépett ruhával, vérzõ kézzel, fejsérülésekkel foghattunk a napi munkához. Miután siettették az út építését, hihetetlenül nagy volt a hajsza. A lgnagyobb hóviharban, hidegben sem hagyhattuk abba a munkát, számosan ekkor szereztek egész életükre különféle betegségeket. Én ekkor úgynevezett alapköveket raktam le az útra s a frissen tört, érdes felületû kövek a hidegtõl megmerevedett ujjaim végérõl lehorzsolták a bõrt s hónapokon keresztül szemlélhettem a kikandikáló, eleven húsomat. Ekkor hajnali sötétségben indultunk a mintegy két kilométernyire lévõ munkához és csak este tértünk vissza a táborba az ugyancsak melegre vágyó, de prémes bundába öltözött õrök ütlegelésével nógatva a gyorsabb mozgásra. Ám minket akkor is csak a hideg barakk fogadott és a számunkra eltett hideg ebéd. Ismétlem, ebéd. Mert miután táboron kívül dolgoztunk, nem hozták ki számunkra az ebédet, hanem csak a szinte semmit sem érõ reggelink után egész nap étlen dolgoztunk s csak az esti bevonulásunk után ehettünk ismét - rendszerint valamilyen híg fõzeléket -, azaz naponta csupán kétszer. A harmadik étkezés valahol eltûnt.

A munkateljesítmény növelésére a parancsnokság különféle módszereket alkalmazott. Elõször az úgynevezett félkoszttal kísérleteztek: aki nem teljesítette az elõírt normát, az csupán a fél ételjárulékát kapta meg. Fél adag reggelit, fél adag kenyeret és fél ebédet, vacsorát. Ettõl természetesen nem javult meg a munkateljesítmény, hiszen a csontra-bõrre fogyott, legyengült emberek még kevesebbet teljesítettek. Azután bevezették a fogdabüntetést: a gyenge munkásokat éjszakára a fogdába zárták és ott az ügyeletes õrök nem hagyták aludni, hanem idõnként megverték, felpofozták, majd reggel kizavarták õket munkára. Ezek munkateljesítménye sem javult meg. Majd egy arcátlanul szemérmetlen tervet agyalt ki a parancsnokság. Kihírdették, hogy aki egy bizonyos mennyiségû követ bizonyos ideig naponta megtör, az levelet írhat a hozzátartozóinak. Ekkor szeretteink már több, mint esztendeje semmit sem tudhattak felõlünk s így akadtak olyanok, akik vállakoztak erre a kecsegtetõ ajánlatra s szinte halálra dolgozták magukat. Csak igen keveseknek sikerült az elõírt mennyiségû követ megtörniük s talán csak tízen lehettek, akik egy vasárnap délután megírhatták az elõírt szövegû levelet, amelyet soha sem küldtek el a címzetteknek. Recsken élõ-halottak voltunk.

A napi munkaidõ - az utolsó, l953-as hónapok kivételével - látástól vakulásig tartott a hét valamennyi napján. Csak talán fogva tartásunk végén változott ez meg annyiban, hogy vasárnap csupán úgynevezett fenntartó munkát végeztettek velünk, ami semmivel sem volt könnyebb, mint a bányában való kõtörés, vagy az útépítés.

Valamikor l951-ben a táborparancsnok kihírdette, hogy ezentúl a munkánkért fizetést is kapunk. Ahogy késõbb megtudtuk, ekkor vonták be a Recski Kényszermunkatábort a KÖMI - Közmunkák Igazgatósága - keretébe. Ennek, a valójában az Államvédelmi Hatósághoz tartozó szervnek számolták el a végzett munkánkat. Az egyéni teljesítényért járó bérbõl levonták az élelmezésünk, ruhahasználatunk, õrzésünk költségeit, majd tartalékoltak valamennyit arra, hogy szabdulásunkkor megkapjuk s ha maradt még, akkor ebbõl vásárolhattunk valamit. Mint többek között nyers céklát - amitõl többen hasmenést kaptak -, némi kenyeret, WC-papírt. A KÖMI részére készülõ munkakimutatásban nem szerepelhetett a nevünk s ekkor kaptunk egy betûbõl és egy számból álló egyéni jelet. Jómagam a a H-49 jelre hallgattam ezekben a kimutatásokban, lévén a H-brigád 49. tagja az ábc-rendbe szedett névsorban. Mint érdekességet említem meg, hog egy ilyen, a jeleket és a neveket is tartalmazó névsort az egyik társam segítségével, szerncsés véletlen folytán elástam fenyõszurokkal szigetelt konzerves üvegben a tábor területén egy nagy sziklatömb alá, ám késõbb sabadulásunk után ezt hiába kerestük, tereprendezés során maga a szikla is eltûnt.

A Közmunkák Igazgatóságának két civil alkalmazottját láttuk rendszerint a táborban. Az egyik a részeges, primitív, plócos bszédû robbantómester volt, aki maga is verte az embereket. A másik egy magát fõmérnöknek hívató, bõrkabátos, vadászkalapos, dzsentri jellegû lény volt, aki ha az õrök nem voltak a közelben, elviselhetõ volt. Ám egyszer engem, amikor az útépítésnél a fáradságtól elcsigázva munka közben leültem, megveretett az õrökkel. A forradalom után az Egyesült Államokban talált "menedékre" és mindadig, amíg az otthoni ÁVH-beosztása nem került nyilvánosságra, még szerepet is vállalt a kaliforniai magyarok körében.

Nyolcadik fejezet: Az élelmezé
Comments