Recsk

      
            

    A Recski Kényszermunkatábor


"Minden népnek, nemzetnek időnként szembe kell néznie önmagával. A dicsőséges korszakaival és a szégyenteljesekkel is. Az utóbbiak közé sorolhatjuk az 1950 és 1953 között törvénytelenül fenntartott Recski Kényszermunkatábort is. Emlékezzünk és emlékeztessünk, hogy ne merüljön el a feledés homályában."

Sztáray Zoltán


         "Kell, hogy Recsknek tisztes emléke maradjon, mindenekelõtt azért, mert 30 év múlva ezt már nem lehet elhinni, és kell, hogy a derék, tisztes tanulságot ebbõl levonják. A másik ok az, hogy a történteket már az élõk sem nagyon hiszik el, és néha, hogyha megpróbálok visszaemlékezni rá, én magam sem tudom elhinni, teljes realitásnak felfogni, olyan lehetetlen volt, hogy Voltaire után, és a felvilágosodás után, a XIX. század után ez jöjjön Európa közepén."

          Faludy György


    Faludy György

    A VÉREBEK

    Ma éjjel történt. Pár hónapja
    érkeztek meg a vérebek
    hat behemót kutya egy ávós
    tisztessel. Édes keveset

    törõdtünk velük. Mit árthatnak
    ugyan még nekünk e dögök,
    õrtornyok, pisztolyok, szögesdrót,
    géppuskák lángszórók között?

    Az õrök néhány rabtársunkat
    választották ki s ezeken
    tanították be a kutyákat
    törzs elõtt, a zöld gyepen.

    - Fogd meg a rablót! - ordították,
    s a félholt emberek után
    szaladtak velük. Ha elérték,
    visszarántották a kutyát.

    vagy nem. Éjjente csaholásra
    ébredtem fel a vackomon
    õrségváltáskor; azután ezt is
    megszoktam, mint mást. Csak azon

    csodálkoztam, hogy az ávósok
    ühödt szövetségeseik
    iránt sem ismernek irgalmat,
    s ezeket is rúgják, verik,

    kõvel dobálják, mint bennünket.
    s ahogy a mókusokat is
    agyoncsapják, s hogy a szende
    szalamanderek lábait

    elcsapkodják szekercéjükkel,
    a ahogy az útról gondosan
    letérnek, hogy egy halványlila
    kökörcsint eltapossanak.

    Szerettem ottkinn a kutyákat
    s õk engem. De a vérebek
    közelét itt sehogyse bírtam,
    és elfogott a rémület,

    ha mellettük kellett dolgoznom.
    Egy borjúképû, tejfehér
    szukától féltem a legjobban:
    ez oldalvást fordult felém

    s úgy bámult mindig. Hagyd már abba,
    - gondoltam -, undok szörnyeteg!
    Büdös vagyok és fogpiszkáló
    lábszárcsontom nem jó neked.

    combom, mint csontváz a szertárban,
    hátuljamon hús nem maradt,
    s ráadásul jog, törvény ellen
    és ártatlanul tartanak

    e táborban, mint szinte minden
    rabtársamat. Legyen elég!
    Ne nézz, vérszomjas dög! De az csak
    nem vette le rólam szemét.

      ***

    Ma éjjel, álmomban, hallottam
    a nagy ugatást a barakk
    elõtt, s az õrt, ki az ajtóról
    leszedte a nehéz vasat,

    s aztán, félig ébren, hallottam,
    ahogy kihívott valakit.
    Az embert, hogy ne leljen nyugtot,
    vallatni ilyenkor viszik

    egy összeesküvés ügyében,
    mit aznap délben a kehes
    bérgyilkos Péter Gábor fundált
    ki íróasztala megett.

    A barakk, mintha szétnyílt volna:
    hosszában átfütyült a szél,
    s egyszerre ott feküdt mellettem
    a borjúképû, tejfehér

    véreb. Kinyúlt és meg sem moccant,
    csak éppen halántékomat
    nyalta buzgón. Én puha szõrét
    csókoltam a torka alatt.

    és átöleltem. Kintrõl az õr
    kiváncsiskodott: - A kutyák?
    Amire egy sipító fejhang:
    - A fasisztákhoz álltak át.

    Ezen röhögtek. Velem szemközt,
    a priccsen Ziegler Bandi és
    Somogyi Béla közt - mindketten
    felültek - egy sötét, nehéz

    test, mit négy kézzel simogattak.
    Víz van, de mibõl etetem?
    - Töprengtem. S máris elaludtam,
    a fejével a mellemen.

      ***

    Együtt ébredtünk fel ma reggel.
    Oly hosszú volt a munkanap
    Fenn a hegyen! Csak egy órája,
    Hogy bevonultunk, alkonyat

    elõtt. A törzs alatt a lejtõn
    vérbe fagyva feküdt az öt
    kutya, és csak a fehér élt még:
    a kettõs drósövény között

    járt lassan körbe, három lábon,
    lecsüggõ fejjel; szép fehér
    szõrének már megtört a fénye,
    csupa agyag volt és csupa vér;

    olykor megállt egy pillanatra,
    bizonytalanul, mint aki
    megadta magát. s felvonított
    az ávósok barakkjai

    felé. Száz lépés volt közöttünk
    s az árok. A baka lelõ
    az õrtoronyból, ha átmászok.
    Vér és bugyborgó levegõ

    tört fel az oldalán sebébõl.
    Én meg csak álltam. Mit tegyek?
    Jaj, Magyarország, sóhajtottam
    és eltakartam szememet. - - -

    Itt fekszem most a szalmazsákon,
    kint már setét van. Két kezem
    elszáradt falevél mellettem.
    Denevér ül a térdemen.

    Tüdõm sípol. Sebláz vacogtat.
    Az oldalamból vér csepeg.
    Azt is tudom, hogy képzelem csak;
    de mindhalálig képzelem.

      (Recsk, 1951)




Hudson-parti álom - Karácsony