Életrajz

SZTÁRAY ZOLTÁN ÉLETRAJZA
(1918. június 20. - 2011. április 20.)


Batár Attila megemlékezése


Sztáray Zoltán, közgazdász, író, szerkesztő, 1918 junius 20.-án született Magyarországon, a szilágysági Magyarcsaholyban (ma Románia). Apja Sztáray Károly, anyja Barota Anna. Apja szőlészeti főfelügyelő Hajdú megyében és saját maga is rendelkezett szőlővel és gyümölcsössel, amelyben Zoli fia gyerekkorában, a felfogadott munkásokkal együtt megtanult keményen dolgozni. Családja protestáns hitvitázók, és prédikátorok korára (Sztárai Mihály révén), évszázadokra visszamenőleg nyomonkövethető. Zoltán 1944-ben, a német megszállás előtti napon házasodott össze Kovács Irmával, akitől két fia, 1945-ben Zoltán, és 1946-ban Mihály született. Válásuk után (1953), már Amerikában 1960-ban, feleségül vette Hegedűs Nóra tanárnőt, aki évtizedeken át középiskolai és egyetemi szinten rendkívül sokoldalú pedagógusmunkát végzett. E házasság gyümölcse Zsuzsanna (1961).

Családja 1920-ban átköltözött az újonnan meghúzott határ túlsó oldalára, Magyarországra. Az első időket kényszerüen, egy vasúti teherszállító vagonban töltötték, az állomás egyik mellékvágányán. Majd Debrecen külterületén, a Fancsikai erdő melletti Pacban telepedtek le. Innen járt be Debrecenbe, hogy elvégezze az elemi iskolát. Középiskolás tanulmányait már a Debreceni Református Kollégiumban fejezte be, kitűnő eredménnyel. Ezalatt rendkívül aktívan vett részt a cserkész szövetség életében, nyári táborokat szervezett, két esetben roma gyerekek számára. Érettségi után tanulmányait a debreceni négyévfolyamú felső kereskedelmi iskolában folytatta, majd felment Pestre és beiratkozott a Budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre, amelynek közgazdászi diplomáját, 1941-ben, “summa cum laude” eredménnyel végezte el. Eközben az egyetem geológiai tanszékén is tanulmányokat folytatott. A Magyar Általános Hitelbanktól kapott ösztöndíj biztosította az egyetem végzésének anyagi feltételeit, mialatt a Horthy Miklós kollégium lakója volt. Ennek ellenértékeként egyetemi tanulmányai alatt a bank ellenőreként dolgozott. 1941-ben, diplomájának megszerzése után a Salgótarjáni Kőszénbánya központi ellenőrének nevezték ki.

1941-ben behívták katonának, és a lovastűzérséghez osztották be, többek között Kassán, Hajmáskéren és Budapesten szolgált. Egy időre leszerelték, majd újra behívták. Katonai szolgálati ideje alatt különböző tanfolyamokra iratkozott be, ennek köszönhetően az országon belül maradhatott és nem került ki a frontra. Igyekezett jól elvégezni a rárótt feladatokat, mégis valamilyen módon, több esetben is összeütközésbe került parancsnokaival. Egy alkalommal Budapest külső területén közvetlen felettese megparancsolta egy fel nem robbant bomba szétszedését. Miután nem voltak meg a kötelező biztonsági óvintézkedések, megtagadta a parancs végrehajtását, mindaddig amíg a megfelelő feltételeket meg nem teremtik. A parancsnokság behívatta, de nem lett semmi baja, mert a felsőbb szervek neki adtak igazat és közvetlen felettese keveredett bajba. Hajmáskéren, amikor az alája tartozó katonai egység éhezett, egy élelmiszerrel teli vagont, - amelyet Németországba, a német hadsereg számára akartak irányítani -, a menetre kész kocsisorból lekapcsolta, hogy katonáit élelemmel lássa el. Tettét oly ügyesen hajtotta végre, hogy az eset nem derült ki, és volt mit enni adni a katonáknak. 1944 október 15.-én, amikor Horthy bejelentette a háború befejezését, Sztáray ügyeletes tisztként a Zách utcai laktanyában felhatalmazva érezte magát arra, hogy mivel a háborúnak vége, az örséget hazaküldje. Másnap letartóztatták és többed magával együtt elhurcolták a Parlament pincéjébe. Itt a higiénia hiánya miatt tifuszt kapott, amiből csak orvos barátja és fogolytársa, Ráczkövi Andor segítségével lábalt ki. Katonai éveit mint tartalékos tiszt szolgálta, és hadnagyi rangban szerelt volna le, ha előtte egy alhadnagy be nem hívja, aki sajnálattal közölte vele, hogy lefokozták. Ez csodálkozásra nem igen ad okot, hiszen erkölcsi felelőssége, és német/náci ellenes magatartása miatt rendszeresen konfliktusba került az akkori rendszer képviselőivel. Ez vitte rá, hogy résztvegyen a német megszállók ellen szervezett ifjúsági ellenállási mozgalomban.

Miután a II. Világháború véget ért, visszatért előző munkahelyére és folytatta munkáját a Salgótarjáni Kőszénbánya központi hivatalában, amelynek 1946-tól, - az államosítások után a Magyar Állami Szénbányákra módosult a neve - főrevizora lett. Némettudásának köszönhetően őt bízta meg a bánya vezetősége, hogy az Ausztriába hurcolt salgótarjáni bányászokat hazahozza. Feladatát maradéktalanul végrehajtotta, mind a 22 bányász visszakerült régi munkahelyére. 1947-48 között a Műszaki Egyetem Statisztikai tanszéknek volt az előadója. 1948 januárjában az Országos Árhivatalhoz került osztályvezetőként, és kinevezték miniszteri osztálytanácsosnak. Pályája ragyogóan indult, amíg 1948 októberében, mintegy 20 egykori egyetemi társával együtt, el nem vitte az Államvédelmi Osztály (AVO), az Andrássy út 60-ba. Letartóztatásakor, az AVO által szokásos módon, hamis vádakat (idegen hatalom számára kémkedés) hozott fel ellene, amelyek elismerését, az eléjetett papír aláírását, a kínzások ellenére sem tudták belőle kikényszeríteni. Nyugati országhoz Sztáraynak annyi köze volt, hogy a háború befejezésével a szénbányászok (ahol dolgozott) gyermekei számára egy svájci gyógyszergyártól vitaminokat kért és kapott, amit szétosztott a gyerekek szülei között. Azután, hogy az AVO által megszövegezett hamis vádakat nem ismerte el, az Andrássy út 60-ból ez év decemberében átszállították a buda-déli internálótábor elkülönített részlegébe. Ezután 1949 tavaszán átvitték a kistarcsai internáló táborba, ahonnan 1950 októberében, az akkor még építés alatt álló recski kényszermunkatáborba hurcolták. A három évig tartó büntető tábori meghurcolás alatt, embertelen munka és munkakörülmények között, kikötések, és kínzások ellenére sem voltak képesek megtörni. A recski kényszermunkatáborban, mégis, sok más büntető táborhoz hasonlóan, a fogva tartottak, titokban, amikor csak módjuk volt rá, maguk között felsőfokú oktatást szerveztek, amelyben Sztáray is aktívan résztvett, sőt magas színvonalához ő maga is hozzájárult. Bár a tábor hermetikusan el volt zárva a külső világtól, társai eljuttatták hozzá a területen talált elszórt ujságlapokat, amelyekből apró betükkel leírta cigaretta papírra a kézhez kapott jelentősebb híreket. Ezeket kis füzetbe kötötte, amely azután kézről kézre járt. Egyik eredetije ma is a Sztáray család birtokában van, míg egy másolatot a Terrorházában helyeztek el.

Kérdés, miért csukták le Sztárayt, amikor semmiféle bizonyíték nem volt ellene? Nem volt vádirat, és nem fogták perbe. Miért volt az akkori rendszer számára annyira fontos eltávolítása? Politikai aktivitása? Tulajdonképpen a háború után nem volt, semmiféle nyom sem található. Rendszerellenessége? Nem fejeződött ki szervezkedésben. Ez ugyan nem okozott volna gondot az AVO-nak, hiszen rendszeresen hamis adatok alapján vádolta meg mindazokat, akiket el akart távolítani a politikai porondról. Miért volt olyan fontos a rendszernek Sztáray eltüntetése? Recsknek elsősorban az volt a feladata, hogy megszabaduljanak azoktól az elemektől, akiket potenciális ellenségnek tekintettek. Sztáray személyisége olyan kimagasló, tiszteletet követelő volt, amelyik hatást gyakorolhatott környezetére. Ezért az ellenzéktől félő, a lakósság támogatását nem élvező rendszer számára veszélyt jelenthetett. “Az AVO még az igazolóbizottságok idején megjegyezte magának a számbajöhető, vezetésre alkalmas, tehetséges ifjakat. A huszas/harmincas éveikben lévő, értelmiségi fiatalok színe-javát, a megújulni vágyó országot építő, tettre alkalmas és lépnikész, leendő politikusait, gondolkodóit, művészeit, szakembereit eltávolította, Recskre vitte. Erkölcsi értelemben vett kasztrálás. Az AVO levonta a cinikus következtetést, hogy ha volt bátorságuk szervezkedni a németek ellen, akkor veszélyesek lehetnek az új rendszer számára is1. Ezért az ifjúság körében ismert, vezetésre alkalmas embereket eltüntették a színtérről. “Rákosi, a szovjet koncepciós perek mintájára egy nagyszabású ‘ifjúsági pert’ készített elő: ehhez kellettek a gumibottokkal kikényszerített, aláírt vallomások 2. A tervezett ifjúsági perből azonban nem lett semmi, mert a rendszer számára a Mindszenty és a Rajk perek ennél fontosabbak voltak, és az ifjúsági pert félresöpörték.

De hogy került közéjük Sztáray? Egyetlenegy pártnak sem volt tagja, és főként nem tartozott azok vezetői közé, nem állt egyetlen egy mozgalom, csoportosulás élén sem. Sohasem vállalt ranggal, pozicióval járó tisztséget. Mégis mindig valamilyen irányítást bízott rá a környezete. Született vezető volt, aki magától találta ki a számára kijelölt helyet és szervezte meg a feladatait. De amint befejezte a munkát, már lépett is tovább. A nemzet szerény harcosa volt. Érdemeket nem akart szerezni. Szerénysége tiltotta, hogy a mások érdekében elvégzett munkát bármilyen módon is jutalmazzák. Nem akart előtérbe kerülni. Másokkal, de magával szemben is igényes erkölcsi követelményekkel állt elő. Igazságérzete magasra állította a lécet, amelyet nemcsak mindenki mástól, de magától is megkövetelt. Ezért sokan merevnek, hajthatatlanul makacsnak tartották. Ennek következményeként nem vallott Recsken sem. Pedig megkínozták, kikötötték, hogy vallomásra bírják. Tagadása ellenére, 1952 ben egy újabb kivizsgáló bizottság, megint elétett egy hamis vádakkal teli iratot, amelyet alá akartak vele íratni. Sikertelenül.

Végül 1953 tavaszán, a még fogvatartottakat, kisebb egységekben, folyamatosan elkezdték kiengedni a recski táborból. A megmaradt kb. 70 főnyi csoportot azon az őszön, köztük Sztáray Zoltánt is, átszállították Kistarcsára, ahol elsőízben tartottak tárgyalást ügyében. A tárgyalás előtti napon egy kihallgató újra elétett egy már korábban elkészített, hamis tényekkel teli vádiratot, amelyet alá akartak vele iratni. Sztáray minderre most sem volt hajlandó. Az úgy nevezett tárgyaláson, “Alpáry Gyula ügyész elé vezettek, aki vádiratot olvasott fel előttem, amelyben az állt, hogy idegen hatalom javára kémkedést folytattam. Amikor tiltakoztam a vád ellen, elém tett egy még 1948 őszén az Andrássy út 60-ban, a hírhedt Busztin Gábor ávós főhadnagy által szerkesztett jegyzőkönyvet, amit alá sem írtam…. Közöltem az ügyésszel, hogy e vádakból semmi sem igaz. Végül az ügyész azzal bocsátott el, hogy tiltakozásomat majd mondjam el a másnapi bírósági tárgyaláson 3Másnap egy nagy terembe vezettek, ennek végében trónolt Jónás Béla tanácselnök néhány ülnökkel. 4…majd felolvasta a már előtte való napon az ügyész által közölt vádat. Suttogott valamit az ülnökökkel s már mondta is az ítéletet, tizenötévi börtön…. Elsötétült előttem a világ és az őrök elvezettek. 5 A tárgyalóteremből kivezetve Sztáray még visszaszólt: “fellebezek”. Másnap újra bíróság elé hurcolták, és ugyanaz a bíró, a 15 esztendőt 5 évre módosította, amit letöltöttnek tekintett. Innen került a bíróság Markó utcai épületébe, ahol már rendes ellátásban részesítették, és olvasnivalóhoz is jutott. Mégis csak hónapok múlva, ez év december 24.-én engedték szabadon. Esetében ez azt jelentette, hogy minden papír nélkül kitették az utcára. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság csak 1957-ben, már távollétében semmisítette meg, amelyről csak a kilencvenes években szerzett tudomást.

Kiszabadulása után egy ideig nem kapott munkát, majd a Ganz-MÁVAG-ban esztergályosként dolgozott, de ezt is csak éjszakai műszakban végezhette. Azonban hamarosan innen is kitették, mert nem volt hajlandó békekölcsönt jegyezni. Végül is 1954 és 1956 között üzemvezetőként helyezkedett el a tokodi üveggyárban. Tokodra a lábatlani busszal kellett kijárnia, minden reggel kora hajnalban kelve, ahonnan csak késő este érkezhetett haza, pesti, Üllői úti lakásába. Egészen 1956 októberéig lelkiismeretsen végezte a rábízott munkát. Ahogy azonban a hangulat forrósodott, őt is elragadták az események. Részt vett a forradalomban, 1956 október 22.-én ott volt azon az egyetemista gyűlésen amelyen elhatározták a másnapi Petőfi szobor előtti tüntetést, amely elindította a manifesztációk sorozatát. Megalakulásától kezdve tevékeny tagja lett az Értemiségi Forradalmi Bizottságnak. Ott volt a Sztálin szobor ledöntésénél. Két nap múlva, 25.-én, B. Rátz Istvánnal és Nyeste Zoltánnal együtt bementek a Kisgazda párt volt székházába, a Semmelweis utcába, amelyet Rákosiék átalakítottak a Szovjet-Magyar Baráti Társaság központjává. Természetesen a forradalom kitörése után az épületben dolgozóknak már csak hült helyét találták. Sztárayéknak inkább csak a garázdálkodókkal volt dolga, akik feltörték az ajtókat és elkezdték kidobálni a gyűlölt orosz könyveket. Közöttük sok egyetemista is volt, akik a rendszer ellen felgyülemlett dühüket élték ki. Némi rendet teremtve, a porta elé őrséget állították, hogy senki jogosulatlan ne kerüljön fel a székházba. Igazoltatták a bekívánkozókat és kidobták a rendetlenkedőket. Ezekután Sztáray fellépett a volt Kisgazda párti képviselőkkel szemben is, akik a fizetésükért jöttek. ‘Most nem azokat az időket éljük’ mondta, (A képviselők ezekután az emeleti tanácsterembe mentek tanácskozni hogy tervezzék a jövőt…). Közben a parasztok ennivalót hoztak fel faluról, húst, kenyeret, krumplit, cukrot, almát, meg egyebeket, és arra kérték a Kisgazdapártban lévőket, hogy osszák szét a fegyveresek, a kórházak és a rászorultak között. Ezt az élelmet azután Sztárayék rendberakták. Megszervezték, hogy az ennnivaló a megfelelő helyekre eljusson. Jártak a teherautók oda meg vissza. Így lett Sztáray, Kisgazda párttagság, tagkönyv nélkül is a párt gazdasági vezetője. Közben akadt számukra másfajta munka, többek között szomorú feladat is, az elesett szabadságharcosok eltemetése.

A Kisgazda párti helyiségnek volt még egy rendkívüli nagy előnye. A nagy fejetlenségben a M.Sz.B. T. munkatársai ott hagytak mindent, többek között az úgy nevezett K (azaz titkos) telefon vonalakat is. Ezek segítségével Sztáray kapcsolatot tudott teremteni a különböző katonai alakulatokkal, valamint a záhonyi MÁV állomás főnökével is. Ez úton értesült a szovjet katonai csapatmozdulatokról. Így jutott tudomására, hogy a megbízhatatlannak tartott, Budapestről kivont szovjet katonai alakulatok helyébe, friss szovjet egységek igyekeznek Magyarország központja felé. Ezt a megfigyelést a forradalom több vezetőjével is közölte, ám ők alig vették a hírt tudomásul. November 3.-án ezek a szovjet egységek, ha még távolból is, de teljesen bekerítették a fővárost.

Másnap a szovjet csapatok újra megszállták Budapestet, majd az egész országot. Ekkor a veszélyben lévők egy része úgy gondolta, hogy Magyarországon az ellenállás a szovjet megszállás eredményeként ellehetetlenült, és a maradás biztos lecsukással jár. Sokan arra gondoltak helyesebb időben elhagyni az országot, mint újra börtönbe kerülni. Ezt követően Sztáray Zoltán megbeszélést hívott össze Üllői úti lakására. Az összegyültek nagy része azok közül került ki, akik az É. F. B.-ban (Értelmiségi Forradalmi Tanács első neve) tevékenykedtek. A házigazda Sztáray Zoltán volt. "Jól megjegyeztem, (írja a találkozáson résztvevő Nagy Balázs könyvében 6) mert fiatal kora ellenére teljesen ősz hajú volt. Azonkívül ő elnökölt, s ez nem csak a házigazdai tiszte miatt történt így. Bizonyos tekintélye volt megfontolt, elemző és józan szavainak." « Közöltem (folytatta Nagy Balázs) a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom megalakulásának a tényét, ismertettem a kialakított programunkat….Valóságos hangzavar támadt, s szinte egymás szavába vágva tiltakoztak. Sztáray lecsillapította őket, majd sorjában felszólaltak az ott lévők, és elutasították a részvételt." 7 Mindenképpen "Sztáray volt az értekezlet vezéralakja" 8. Rá jellemző, hogy a higgadt kisgazdapártinak ismert Sztáray Zoltán, a későbbiekben, a nyugati hatalmak állásfoglalása « indulatos kifakadásra késztette, amelyet emigrációnk kezdetén egy amerikai diplomata arcába vágott? Mi drágább maguknak? egy gallon olaj, vagy egy gallon vér? » 9 Sztáray az amerikaiak szuezi beavatkozására utalt. Igazságérzet vezette egész életén át. Csalog Zsolt úgy emlékezett meg róla, hogy: a recski kőtörőben megedzett, állhatatos jellem. Kemény és lágy figura. Figyelő, tudós arc. Eleven, de fegyelmezett gazdag szellem, szelid tanító. 10 Sztáray elvi álláspontját inkább csak közvetve, írásaiban itt-ott leszögezett álláspontjaiból, kijelentéseiből lehet összegezni. Gondolkodásában, tetteiben etikai szempontok vezették. De milyenek? Erkölcsi mércéjét valahol a Himalája magaslatai közelében állította fel. De minden erkölcsi álláspontnak van valamilyen elvi bázisa, kiindulópontja. Az ő axiómáját az egyenlőség, az emberekkal való törődés, szolidaritás és a szabadelvűség, a demokrácia határain belül kell meghúzni. Bartók-Kodály és a francia felvilágosodás alakította gondolkodásmódját. Ő volt az a ritka kivétel, aki még annak idején, felül állva a népi-urbánus ellentéteken, valamilyen módon képes lett volna összehozni a magyar értelmiség két egymással hadakozó, részekre bontott táborát. Többen azt írták róla hogy liberális demokrata, mások népi írókhoz tartozónak könyvelték el. Pedig Sztáray besorolhatatlan, ostorozta mind a két tábor gyengeségeit, gyakori félrelépéseit. Úgy volt magyar, hogy bírálta honfitársait elmaradottságukért, gyengeségeikért. Az elnyomottakon való segítést tartotta mindig szeme előtt, az elesettek, a kisemmizettek, az üldözöttek védelmében lépett fel. De nem holmi altruista módon, alamizsnákat osztogatva, hanem tettekkel bizonyítva álláspontját: akár cserkész korában a romákról, akár a kommunista korszakban a recski kényszertáborba hurcoltakról volt szó.

Visszatérve az emigráció kérdésére, Zoli még Üllői úti lakásában « bejelentette, hogy másnap kora reggel jön a teherautó, s máris indulhat a csoport. Aki akar résztvehet. Ő mindenestre elmegy vele. Két 'homoklapátoló' munkást kért."Elsőnek Füzesséry Sándor jelentkezett aki különösen borzongott attól, hogy mégegyszer Recskre vagy hasonló helyre kerüljön." ... »Én (N.B.) lettem azután a másik 'homoklapátoló’ munkás, Sztáray Zoltán volt a főnök. Gyorsan megállapodtunk…, azután mindenki ment az útjára. Nekünk másnap kora reggel indulnunk kellett." 11

November utolsó napjaiban átbukdácsoltak a határon, szerencsésen, mert társainak fájdalmat okozott a bakancs és a rosszul lábra tekert kapca. Nem szoktak hozzá. Végül mégis megérkeztek Bécsbe. A városban már karácsonyi hangulat volt. De csak néhány napig voltak az osztrák fővárosban, máris siettek tovább. A következő állomás Metz volt, ahol egy hamarjában összeütött menekült táborban kaptak szállást, amelyben a barakkok azelőtt a légiósokat szolgálták. A parancsnokság napokon belül hívta mind a hármukat. A kiürített légiós tábor vezetője közölte velük, hogy megérkezett számukra a Párizsba szóló vasúti jegy, és bármikor indulhatnak. Ezután Raksányi Árpád hívta őket telefon: várják őket Párizsban. Azonnal vonatra ültek mind a hárman és baj nélkül megérkeztek a Gare du Nordra. Itt viszont egy oroszul beszélő taxi soffőr fogadta őket, aki közölte velük, hogy rendelkezésükre áll és nagyon olcsón elviszi őket bárhová. Meglepő módon oroszul folytatta a beszélgetést. Sztárayék elhárították a felajánlást 12, azzal, hogy köszönik nincs erre szükségük, majd elgyalogoltak Raksányiéknak a közelben fekvő lakásába.

Raksányi Árpád azzal fogadta őket : « jó hogy megérkeztünk, mert január 5.-én lesz a Forradalmi Tanács ülése Strasbourgban és annak előkészítése jeleneleg a legfontosabb feladat » 13. A meghívottak listáját kellett összeállítani, pénzt kellett szerezni az utazásra, ellátásra és szét kellett küldeni a meghívókat. Nem sok idő maradt mindezek elvégzésére. Az elnökséget Kéthly Annának ajánlották fel, de ő más ügyei miatt (a Szociál Demokrata Párt konferenciája) nem tudott eljönni és így kizárólag díszelnökként szerepelt. A tanácskozáson mindegyik létező magyar párt, illetve szervezet küldötte jelen volt. A Magyar Értemiségi Forradalmi Bizottságot Sztáray Zoltán képviselte. A felszólalók között szerepelt Nagy Ferenc és Király Béla is. Strasbourgban újjászerveződött a Petőfi kör is, az új elnök Jónás Pál, a titkár Nagy Balázs lett, és a vezetőségbe beválasztották Sztáray Zoltánt is. A Forradalmi Tanács gazdasági ügyeit itt is ő intézte. A tanácskozáson a résztvevők megfogalmazták a szervezet feladatait, amelynek legfontosabb célja a magyar forradalom eszméinek a fenntartása volt. Párizsba visszatérve elsősorban az a feladat várta Sztárayékat, hogy a Tanács számára irodahelyiséget találjanak. A választás a Champs Elysées egyik mellékutcájára esett (rue Balzac), a külföldi követségek közelében. Sztáray és a Forradalmi Tanács feladatai, mindennapi gondjai közé tartozott a magyar menekültekkel való bajlódás, azok anyagi támogatása, munkaszerzés számukra, tanulásuk elősegítése, továbbvándorlásuk lehetőségeinek a biztosítása, a bajba jutottak támogatása, és egyes lázongó, a hatóságokkal összeütköző magyarok ügyeinek a megoldása. (A párizsi hatóságok gyakran igénybe vették Sztáray segítségét, még éjjel is, szükségük volt francia tudására). Gyakran a szerencsétlenül jártakat kellett kihúzni a maguk okozta bonyodalmakból, ezért több esetben a rendőrségre, illetve a bíróságokra is el kellett járnia. Kevésbé politikai mint segítő, emberbaráti, a menekültekről gondoskodó munkát kellett végezni. Sokan magyarországi hozzátartozóikat akarták küldeményükkel segíteni, ilyen ügyekben is a Tanácsra támaszkodtak. A Metzben maradt magyar menekültekkel is foglalkozni kellett, akik arra vártak, hogy Kanadába kijuthassanak. Nem ment könnyen, sokáig elhúzódott ügyük. Unatkoztak és úgy tünt éhségsztrájkba kezdtek. Pedig csak nem ízlett nekik a francia koszt. Erre Sztáray javaslatára lecserélték a konyha személyzetét és főzésben jártas magyarokat állítottak be a helyükre. A gulyás meg a pörkölt megtette a magáét és megszünt az « éhségsztrájk ». Emellett szórakozási lehetőségeket is kitaláltak a számukra, hogy gyorsabban teljen az idő. Különösen egy sörgyári látogatás volt eredményes. Egyúttal elkészült számukra a labdarúgó pálya is. Azonnal röpült az idő.

Politikai tevékenységükhöz tartozott külföldi kapcsolatok tartása, ennek során eljutottak távol keletre is. Nagy Balázs Indonéziába ment, a későbbiekben, Japán meglátogatásában már Sztáray is részt vett. Mindkét esetben az egyes országok kommunista problémái késztették a szervezeteket a meghívásra. De mind a két helyen ellenkező okokból. Indonéziában a kommunista egyetemista hallgatók érdeklődtek a magyarországi események felől, míg Japánban az antikommunista szervezetek szerettek volna segítséget kapni céljaik elérésében. Japánban Tokyo mellett több nagy várost is meglátogattak. De voltak meghívások más területről is, különösen a Baszkokat érdekelte a magyar forradalom.

A külföldi utazások után Sztáray Nagy Balázzsal közösen elindította a Petőfi kör kőnyomatosát. 1957 szeptemberében Március és Október címen megjelent az első példány. Ebben Sztáray összefoglalta a Tanács politikai elképzelésének alapjait, kiindulópontjait. Felveti, mennyiben volna lehetőség arra, hogy csatározások helyett, dolgozzanak együtt a különböző csoportok. Hogyan lehetne az egyetemes magyarság érdekeit közösen szolgálni, egységes szemléletét kialakítani. De hiába, a különböző emigráns szervezetek az egyesítés céljára hivatkozva, versengtek egymással és íly módon sikerült szétverni a tábor egyesítésének minden lehetőségét. Ezenkívül felvetette tanulmányában, milyen lehetőség volna egy Magyar Forradalmi Történeti Intézet létrehozására, amely tudományos színvonalon, tárgyilagosan feldolgozná a magyar forradalom tanulságait? Sztáray, a háború után kivándorolt és Franciaországban letelepedett, tapasztalt Auer Pált, a volt franciaországi magyar nagykövet kérte fel, hogy írásban fejtse ki a véleményét. Auer szerint az emigrációban élőknek nincs pártokra szükségük, de az új emigránsok kapcsolódjanak azokhoz az antifasiszta erőkhöz, akik a háború után közvetlenül jöttek ki, annak érdekében, hogy együttesen lépjenek fel. Mindebből semmi sem lett. Sztáray mégis mindent megpróbált a segítségre szoruló magyar menekültek ügyében eljárni, és segítségükre lenni. Sztáray még másfél évig vezette a Tanácsot.

Közben Sztáray új útakat keresett, és szeretett volna valami más módon foglalkozni a magyarok ügyével. Már előbb kapcsolatba lépett a Columbia Egyetem vezetőivel, akik számára Magyarországról több tanulmányt készített. Ennek következtében meghívást kapott különböző amerikai tudományos intézetektől. Amikor felkérték, hogy a New Yorkban székelő Kossuth Foundation vezetője legyen, eleget tett ennek a meghívásnak. New Yorkba megérkezve, elfoglalta munkakörét, és többek között nekilátott az alapítvány könyvtárának a kiépítéséhez. Így 1958-tól kezdve az Egyesült Államokban folytatta életét. Itt ismerte meg Hegedűs Nórát, akivel 1960 augusztusában összeházasodtak.

1960-ban visszahívták Európába, ahol az eddigi távoli támogatóból és szervezőből a brüsszeli Nagy Imre Intézet egyik vezetője lett. A Magyar Forradadalmi Tanács még Strasbourgban Sztáray Zoltánt és Nagy Balázst bízta meg az Intézet létrehozásával, ami azonban csak késve valósult meg. Sztáray visszatérve részt vett az Intézet Szemle című folyóiratának a szerkesztésében, valamint az Intézet nemzetközi konferenciáinak előkészítésében, amelyeket a demokratikus szocializmus megvalósulása érdekében készítettek elő. Sztáray a les Carnets de l’Institut sorozatának a szerkeztésében is részt vett. Itt adták ki az általa szerkesztett : Books on the Hungarian Revolution című összefoglalást, a forradalom bibliográfiáját, angol és francia nyelven. Ezzel párhuzamosan adtak ki egy dokumentum sorozatot (köztük Fekete Sándor híressé vált Hungaricus-át). De az Intézeten belül egyre fokozódtak a nézeteltérések, a vezetés formája (Igazgató-igazgatótanács viszonya), és az Intézet célja kérdésében. Ez nemcsak vitát eredményezett, de szakítással is végződött. Sztáray Zoltán 1962-ben távozott az Intézet keretéből, míg Nagy Balázs még elmenetele előtt lemondott igazgató helyettesi poziciójáról. Végül is 1963-ban az amerikai külügyminisztérium megszüntette az anyagi támogatást és ezzel befejeződött az Intézet élete. Még a brüsszeli idő alatt, 1961-ben született meg Sztáray lánya Zsuzsa.

Sztáray ott hagyva az Intézetet, visszatért korábbi munkahelyére, a New York-i Kossuth Foundationhez. Ám nehezen viselte el a keleti partok zordabb időjárását, még Recsken megelégelte a telet. Ugyanakkor izgatta őt az Egyesült Államok különböző tájainak személyes megismerése, amelyekről másféléven át még egyetemi tanulmányai alatt a geológiai tanszéken Teleki Pál előadásain hallott. 1962 őszén nekivágott nyugatnak, és családjával együttesen, a kaliforniai San Bernardinoban telepedett le. Első munkája közé tartozott az 1850-es években Iowa államban, Decatur megyében alapított New Buda település feldolgozása, amelyet a következő évben személyesen is meglátogatott. Felhasználva geológiai ismeretét, a hatvanas években térképészeti munkát vállalt a University of California Riverside-i campusán (a Mojave sívatag Chocolate mountain vonulatát térképezte fel). Ez adott lehetőséget további kutatások végzésére.

Már 1958-ban megjelentek írásai az Új Látóhatárban, amelynek hamarosan főmunkatársa lett. Borbándi Gyula, az Uj Látóhatár felelős szerkesztője 1960 elején, az ötre nőtt főmunkatársak közé bevette Sztáray Zoltánt is. « Feladata volt új szerzőket, főleg fiatalokat megnyerni a folyóíratban való közreműködésre. » 14 Ennek érdekében széleskörű levelezést folytatott. Sikerrel. Tanulmányainak, esszéinek, novelláinak sokaságát ő is itt jelentette meg. 1980-tól a lap amerikai szerkesztője, majd 1986-tól, emellett a lap amerikai kiadását is elvállalta. Hihetetlenül szorgos munkássága lehetővé tette, hogy az előfizetések behajtása révén, a negyedévenkénti kiadvány anyagilag önellátó lett. Sztáray a lap megszünéséig, 1989-ig (rendszerváltásig), idejét nem pazarolva, ahogy minden munkájában tette amihez hozzányúlt, teljes energiáját a lapnak szentelte. Borbándi így emlékezett meg Sztárayról a 2000-ben megjelent könyvében: "Kivételes értékünek bizonyult Sztáray Zoltán közreműködése is, nemcsak szerkesztőként volt a folyóirat egyik erőssége, hanem az amerikai kiadóhivatal élén végzett munkája alapján is. Akadtak időszakok, amikor a Sztáray által verbuvált előfizetők és az általa behajtott előfizetési díjak mentették meg a folyóiratot az anyagi csődtől. Hervadhatatlan érdeme, hogy gyakran látta el hasznos tanácsokkal müncheni szerkesztőtársait is, miközben tartotta magát minden jó együttműködés feltételéhez, a demokratikus játékszabályokhoz és egymás kölcsönös meghallgatása követelményeihez." 15

Sztáray éveken keresztűl volt külső munkatársa a Szabad Európa Rádiónak is. 16 Írásai terjedelmétől és témájától függően a követkető program-sorozatban sugározták Magyarországra érdekes témájú szövegeit : a rövidebbeket az "Amerikai Múlt és Jelen", "Americana", "Nyugati Levél", a hosszabbakat a "Weekend Magazin" műsorban adták le. Sztáray különböző témákról küldött anyagot : többek között Gombos Gyula könyvéről, Látogatás a Halál völgyében. Halász Péter, a müncheni magyar osztály vezetője, (1984-87) 1984. november 26. leveléből: "Sztáray-írás mindenkor 'szívesen lesz látva."

Sztáray hihetetlen sokoldalusága megmutatkozott abban is, hogy oly annyira volt praktikus, mint elméleti ember, és épp annyira volt magyar, mint európéer. Műveltsége nemzetközi, a magyaron kívül az angol, a francia, a német, és az olasz nyelvekben hasonlóan otthonos volt, a természettudományok területén azonos módon mint a humán témákban. Széles müveltségéhez hozzájárult kiváló emlékezőtehetsége, és széles lexikális tudása. Közben, a legkülönbözőbb témákban írta könyveit.

Ezzel párhuzamosan vette a nyakába a recski kényszertáborba zárt rabtársai gondjait és próbált hátrányos, megalázó helyzetükön enyhíteni. Sztáray 1981-ben létrehozta volt lágertársai megszervezésével a Recski Szövetséget. Igazságérzete és önérzete nem engedte meg, hogy ő és volt Recski tábortársai életük végéig büntetett előéletüek és megbélyegzettek, hátrányos helyzetüek legyenek. Elsődleges feladatának tekintette, hogy a magyar hatóságok által tagadott recski kényszermunkatábor egykori létezését bizonyítsa, ennek dokumentációs történetét publikálja, és a magyar néppel valamint a nemzetközi közvéleménnyel ismertesse. Írásai a táborról korán megjelentek, mint a Souvenir du camp de concentracion de Recsk, Saturne, Paris, 1957; Death camp at Recsk, USA, 1957; és elbeszélései az Új Látóhatárban.
A recski kényszermunkatábor - elölap

Különlenyomatban is kiadták 1981-ben az Új Látóhatárban megjelent Sztáray 27 oldalas dokument jellegű írását, két térképpel ellátva, amely bejutott Magyarországra 1982-ben szamizdat kiadásban (AB Függgetlen Kiadó). 17 Továbbá az évek hosszú során rabtársai segítségével sikerült közel 1300 volt recski társa nevét rögzítenie, amely listát az utóbbi években Bank Barbara, az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Leváltárának történésze Sztáray közreműködésével kiegészített. Ma már egész nagy irodalma van a Recski kényszermunkatábornak.

1979-ben tudomására jutott, hogy a magyar hatóságok nem számítják be az internálótáborokban és recski kényszermunkatáborban töltött időt a nyugdíjba. A kevés nyugdíj miatt több társa kénytelen volt hetven éves korában is dolgozni. Szükségét érezte, hogy érdekükben cselekednie kell. Ezért indította el a Recski segélyt, hogy ezzel valamilyen segítséget nyújthasson azoknak, akiknek nehéz helyzetéről tudomást szerzett. 1981 novemberében megalapította a "Recski Kényszermunkatábor Volt Rabjainak Nemzetközi Képviseletét"…"mely adatok és visszaemlékezések gyűjtésével, kapcsolattartás megteremtésével, rabságban töltött idő kárpótlásának és munkaviszonykénti elismertetésének követelésével igyekezett a meghurcoltak érdekeit képviselni, szenvedéseiket dokumentálni. A szövetség lapja 1982-83: a Recski Tanú" könyomatos volt. 18

Sztáray ezek után hatalmas munkába kezdett. Megírta a tábor történetét, amelyet először 1981-ben az Új Látóhatár hozott le, majd megjelenteti az írást különlenyomatban is, amellyel előkészítette a szövetség megalakulását. A későbbiekben kiszélesítve, könyvalakban is (Csákánykő) közzétette a kényszer munkatábor hiteles történetét. Végül a volt recski rabtársai visszanyerték emberi jogaikat és méltóságukat. Nélküle ez sohasem történt volna meg. Elsősorban hírmondó akart lenni a hazai és külhonban élő magyarok felé, hogy megtudja az emberiség mi történt az ötvenes években Magyarországon. Másfelől az a cél vezette, hogy igazságot szolgáltasson a bezártak jogaiért és hogy ők maguk is erkölcsileg felbátorodva követeljék jussukat. Amit sikerült elérnie. De azért is harcolt, hogy nemcsak az ott eltöltött időre járó nyugdíjat kapják meg, hanem elismerjék a tábor kényszermunka jellegét.

A Magyarországon élő nyugdíjasok érdekében, ha kellett a gyülölt magyar hatóságokhoz is fordult, udvarias de kemény hangú levelet írt Kádárnak. Ebből az 1982. március 5-én intézett leveléből valók az alábbi szemelvények:
    "Ön előtt ismeretes kell legyen, hogy 1950 és 1953 között az Államvédelmi Hatóság a Heves megyei Recsk község határában kényszermunktábort tartott fenn...
    A volt recski kényszermunkások jelentős része még ma is él Magyarországon. Rehabilitálásukra eddig semmiféle kísérlet nem történt....
    Nem lehet visszaadni a recski esztendőket sem. Kétséges, az agyakból valaha is ki lehet törölni maradéktalanul a megkövesedett félelmet, terrort, megaláztatást. Ám enyhíteni lehet, enyhíteni kell a törvénytelenül elhurcoltak, esztendőkig élve eltemetettek keserűségét azzal, hogy ha majd három évtized múltán is, de rehabilitálják őket. Ez a feladat a mai Magyarország vezetőire vár. A volt recski kényszermunkások rehabilitálása nemcsak pszichikai okok miatt kívánatos. Vannak közöttük olyanok, akik már nyugdíjas korukat élik, mások pedig nyugdíjba készülnek s ezek. hiába kérték, kérik a Recsken rendkívül nehéz testi munkával ledolgozott idejüket is számítsák be nyugdíjas esztendeikbe. Olyanok is akadnak közöttük, akiknek az elhurcolásuk előtti, több éves munkájukat sem veszik figyelembe. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a Rákosi-rezsim, az Államvédelmi Hatóság bűneiért az áldozatok szenvednek még ma is.
    Éppen ezért, az emberiesség nevében kérjük Önt, aki a szóbanforgó esztendők megpróbáltatásait ugyancsak elszenvedte, hasson oda, hogy a volt Recski Kényszermunkatábor volt rabjait mielőbb rehabilitálják, állampolgári jogaikba, emberi méltóságukba visszahelyezzék. Biztosítjuk Önt, hogy ehhez a feladathoz Szövetségünk minden segítséget megad. Erre - ahogy az várható is volt - soha semmiféle válasz nem érkezett. " 19


A nyolcvanas évek folyamán a külföldön élő volt recski rabtársai közremüködésével Sztáray megszervezte a Böszörményi Géza-Gyarmathy Lívia filmrendező házaspár amerikai körútját, akik dokumentum filmet állítottak össze a Recski kényszermunka táborról, meginterjuvolva a volt rabokat és rabtartókat. A 230 perces Recsk 1950-1953, "Egy titkos kényszermunkatábor története", nagy sikert aratott ország- és világszerte. A tábor létezése bekerült a köztudatba. A film több díjat is nyert, többek között 1989-ben a Felix díjat, a legjobb európai dokumentumfilm kategóriában.

Könyvek, filmek, számos újságcikken kívűl a Szabad Európa Rádió több adása is informálta a társadalmat a Recski Kényszermunkatáborról. Sztárayval tartott beszélgetések a Múlt Idő-Jelen Idő adásban két alkalommal is, 1989. február 19-20-én és december 24-25-én kerültek az éter hullámaira. 20

A rendszerváltás reményt adott a rehabilitásra. Sztáray bíztatta az otthoniakat, alakítsák meg az otthoni Recski Szövetséget. Részletek a Recski Szövetség tagjainak az 1988. október 18-án írt leveléből a Magyarországon megalakulóban levő Recski Szövetségről:

"Ha röviden is, szeretnék beszámolni arról, hogy a múlt hónap 17-én odahaza, Magyarországon is megalakult a Recski Szövetség. A kezdeményezés, bátorítás tőlünk indult ki a nyár elején és Kéri Kálmán, meg Zimányi Tibor készítették elő az első összejövetelt.....Választottak egy ideiglenes intézőbizottságot, s felolvasták a működésí tervezetet, ami..... nagyjából ugyanazokat a pontokat tartalmazza, amelyeket mi nyolc esztendővel korábban lefektettünk. A legfőbb cél : a volt recskikényszermunkások teljes rehabilitálása, állampolgári jogaikba való visszahelyezése, a ledolgozott esztendők beszámítása a nyugdíjukba minden korlátozás nélkül...”


„Egy héttel korábban távirat érkezett számunkra. Itt közlöm a szövegét:
'Baráti szeretettel üdvözli a Recski Szövetséget és köszöni eddigi úttörő munkáját a most megalakult Recski Szövetség Budapest. Baráti öleléssel Kéri - Zimányi.'...”

„Megállapodásunk szerint az otthoni Recski Szövetség önállóan, tőlünk függetlenül műkődik, ám időről időre minden lényeges eseményről, tervről tájékoztatnak bennünket. Szövetségünk nevében már eddig is juttattam anyagi támogatást részükre, s megígértem, hogy lehetőségeink szerint erre a jövőben is számíthatnak. Természetesen elevenen tartjuk a Recski Segélyt is, segítve az otthoni rászorulókat."

Sztárayék elérték egyik célukat, azt, hogy a magyar társadalom informálódott a Recski kényszermunkatáborról. A rendszerváltás előtti kormányok tagadták Recsk létezését. De Sztáray 1989 augusztus és 1992 december között sikerrel ostromolta az új hatóságokat. Több tucat levelet váltott számos magyar hivatalos szervvel kérvén, hogy a volt recski foglyok számára irásban igazolják a fogvatartás tényét és időtartamát, hivatkozva a minisztertanács 72/1989, (VII.4.) rendeletére.

Az eredmény Sztáray 1992. december 16-án egyik segítőkész barátjának írt leveléből derül ki:

A RECSKI KÉNYSZERMUNKATÁBOR VOLT RABJAINAK NEMZETKÖZI KÉPVISELETE

5252 Sepulveda Avenue, San Bernardino, CA 92404, USA

"...minden jel arra mutat, hogy a szóbanforgó igazolások valóban megérkeznek még karácsony előtt. Az enyém tegnap jött meg, percig sem tagadva, nagy megkönnyebbülésemre. Engedd meg, újból leszögezzem, ha Te nem segítettél volna bennünket, lehetséges, jogos kérésünk talán sohasem teljesülhetett volna. Az elmúlt három és fél esztendő alatt minden fórumot megkerestem s visszautasítást ugyan sehonnan sem kaptam, ám csupán be nem teljesedett ígéretekkel fizettek ki. Ha nem figyelném olyan szorgosan az otthoni állapotokat, akkor talán mindezt nemtörődömségnek tekinteném, ám - sajnos - ennél többről van szó. Éppen ezért illet Téged is, Antall miniszterelnök urat is köszönet, hogy ezt a bénító magatartást megtörtétek. Így válik azután a kiadott okmány történelmi jelentőségűvé is: hivatalosan ismeri el, hogy Magyarországon 1950 és 1953 között a Recski Kényszermunkatábor valóban létezett. Bárha folytatódnék az igazságszolgáltatás érdekünkben hozott példája! Segítségedet, fáradozásodat ismételten megköszönöm és baráti üdvözletemet küldöm.
Antall levél

Sztáray levelezésének egy másik eredménye az 1956-ban saját ügyében elindított törvényességi óvás iránti kérelmével kapcsolatos, amelynek tárgyalása a forradalmi események miatt elmaradt. 1992. július 15-én, 36 évvel később értesült dr. Julis Mihálytól, a Legfelsőbb Bítóság kollégiumvezetőjétől, hogy az 1953-ban Kistarcsán hozott ítéletét a Legfelsőbb Bíróság B. Törv. I. 276/1957/3. számú határozatával 1957. január 7-én hatályon kívül helyezte... Ezt egy újabb levelében dr. Julis megerősítette.

"Tisztelt Sztáray Úr!
Előző levelemben írtakra is hivatkozással értesítem, hogy a hűtlenség bűntette miatt folyamatban volt büntető ügyében Ön a Magyar Köztársaság részéről teljes jogi és erkölcsi rehabilitációban részesült."
Budapest 1992. évi október hó 1. napján. 



Sztáray folytatta a Szövetség munkáját. 1993. november 17.-én javaslatot küldött Antall József miniszterelnöknek és Göncz Árpád köztársaság elnökének, hogy a Magyar Köztársaság az egykori Recski Kényszermunkatábor erre a célra kijelölt területén nemzeti emlékparkot létesítsen, azért, hogy a jövendő magyar nemzedék számára maradandó és intő példaként szolgáljon, ne vesszen el a feledés homályába. Sztáray azt is javasolta, hogy nemzeti parkként tartsanak fent a volt tábort, őrséggel, hogy az az esetleges rombolásokkal szemben a hely védett legyen.

Göncz Árpád a tábor felállításának a kérést támogatta, majd továbította az illetékes helyekre, többek között az otthoni Recski Szövetséghez, amelynek hatáskörébe tartozott ennek megszervezése, és az építkezés levezetése. 1994. decemberében Gálszécsy András értesítette Sztárayt, hogy már az új miniszterelnök Horn Gyula is támogatja a kérést. 1995-ben a Minisztertanács megszavazta a Recski Nemzeti Park létesítéséhez a költségvetést. A Washingtoni nagykövet dr. Bánlaki György 1995. 05. 12-én értesítette Sztárayt, hogy a kormány megszavazott 11 millió forintot erre a célra. Az otthoni Recski Szövetség érdeme a park létesítésének kivitelezése. 1996. szeptember 28-án Göncz Árpád elnök avatta fel a parkot. Aznap ezeket a sorokat küldte faxon Sztáraynak:

„Ma avatjuk az Emlékparkot. Szeretém ha tudnád, hogy itt vagy közöttünk és – legalább velem -, Nálad nélkül az Emlékpark nem jött volna létre, sőt valószínüleg Recsk emlékezete is elhomályosult, vagy eltorzult volna. Engedd meg, hogy ezért az egész magyar náp nevében köszönetet mondjak.”

Miközben az Új Látóhatár, a Recski Szövetség, és otthonuk gondjait ezermesterként a vállán viselte, egyre többet írt, novellái mellett könyvei is megjelentek (lásd alább). Hihetetlen munkabírása lehetővé tette, hogy még olyanokra is maradt ideje, mint a recski tábor alaprajzának rekonstruálása, megrajzolása, és halálát megelőzően, tizedik évtizedébe lépve, napi hosszabb sétákra, erejének fenntartására, és olvasásra. Húsvét alkalmával általa festett, hímes tojásokkal lepte meg barátait, élete utolsó évében dédunokájának adta át mesterségbeli tudását.

Mindenki ezermesternek tartotta Sztárayt. Házat épített, a terraszból még egy szoba lett. Bútorait maga fabrikálta. Leányának szép magyaros mintákkal kipingált szekrényt készített és hasonlókkal bútorozta be lakását. Családjával együtt megművelt konyhakertje ellátta egész háza népét, papírdobozból keze nyomán füstölő készült, kolbászait mohón ehették vendégei. Magyaros konyhája híres vendéglőként is müködhetett volna. A kőkerítés mellé ugyancsak kőből kútat épített, hogy onnan csőrgedezzen a telken átfolyó patak vize. De nemcsak szemet gyönyörködtetően, mert árkot ásva csatornaként müködtette, íly módon öntözőrendszerrel látta el konyhakertjét. Egy az utcán heverő, kidobott TV-ét megjavítva, ezzel ajándékozta meg frissen immigrált barátját. ‘Egy ideig megteszi’, mondta, és ott hagyta. Tíz évig szolgálta a családot. Már használtan vett, öreg Peugeot-ját, még több mint egy évtizeden át javítgatta, sohasem vitte kocsiját szerelőhöz. Így duplázta meg Peugeot-ja élettartamát.

Sztárayt szerénysége emelte ki társai sorából. Szinte aszkéta volt. Visszatérve Amerikába úgy élt, szószerint véve is, mint egy sivatagi remete, mert San Bernardino városának a legszélén lakva, házuk után már csak a sivatag következett. Ez a helyzet, a gyakori erdőtüzek miatt, néha hősi erőfeszítésre kényszerítette. Egy ilyen erdőtűz alkalmával a tűz elérte házukat. A rendőrség kiürítette a vidéket, mindenkinek el kellett hagynia a házát. Sztáray azonban maradt. Teljesen egyedül. Égtek a házak mindenfele, de ő csak locsolta a kerti vizitömlővel a ház tetőszerkezetét, és az oldalfalakat, meg a ház közelében álló fákat, nehogy azokról terjedjen át a tűz házára. Az öntözést még a tűz házhoz érése előtt elkezdte és már egy vizes családi ház várta a tüzet. A környéken, előtte, mögötte, minden épület leégett, kivéve az övéket. Csak másnap hajnalban, amikor körülötte már minden elcsendesedett, és elüszkösödött, hagyta abba a locsolást. Azután kimerülten lefeküdt az épen maradt házban. Konok ember volt Sztáray, de kitartása megmentette a házukat és még sok minden mást.

Rokonai, barátai, volt rabtársai hívták haza. Sztáray úgy érezte, kint, külföldről többet tud tenni volt recski rabtársaiért, mintha otthon lenne. Utóbbi években azonban már nem volt kedve utazni. 1959-ben, a hatvanas években és 1972-ben összesen tizenkilencszer szelte át autón az USA-t, ismerte minden zúgát. Az utolsó két évben pedig a világot járta a National Geographic lapjain keresztül. Könyvtárában a mai naptól visszamenőleg 1945-ig sorakoznak a folyóirat számai, és ő pediglen karosszékében utazgatott és rajtuk keresztül ismerte meg azokat az időket, amikor ő hermetikusan el volt zárva a világtól.

Amikor csak tehette még 90 éves korában is, naponta félórát gyalogolt, fel és le (Portlandba átköltözve) a Tábor hegy lejtőin, vagy biciklizett szobájában rögzített kerékpárján. Akarata erőtt vett fizikai fájdalmain, és testi gyengeségein. Nem ismert lehetetlent. Halála előtt váratlanul, hetek óta tartó hallgatás után suttogva megszólalt portlandi hálószobájában és elmondta Arany János A rab gólya című versének első szakaszát, amelyik választ adhat arra a kérdésre is, hogy miért nem tért soha haza :

        Árva gólya áll magában
        Egy teleknek a lábjában
        Felrepülne, messze szállna,
        Messze, messze,
        Tengerekre,
        Csakhogy el van metszve szárnya.



<1 Szente Imre 1998-ban, Stokholmban, a Magyar Házban elmondott beszédéből.
2
Szente Imre 1998-ban, Stokholmban, a Magyar Házban elmondott beszédéből.
3
Sztáray Zoltán, Csákánykő, 1997, 168-169. old.
4
Sztáray Zoltán, Csákánykő, 1997, 169. old.
5
Sztáray Zoltán, Csákánykő, 1997, 169. old.
6
Nagy Balázs, Sorsdöntő idők, 2007 ( 267. old.)
7
Nagy Balázs, Sorsdöntő idők, 2007 ( 267. old.)
8
Nagy Balázs, Sorsdöntő idők, 2007 ( 267. old.)
9
Nagy Balázs, Sorsdöntő idők, 2007 ( 267. old.)
10
Csalog Zsolt, Sztárayt köszöntöm, Élet és Irodalom, 1993 junius 25
11
Nagy Balázs, Sorsdöntő idők, 277. old.
12
Nagy Balázs, Sorsdöntő idők, 277. old.
13
Nagy Balázs, Sorsdöntő idők, 277. old.
14
Borbándi Gyula, Nem éltünk hiába, Az Új Látóhatár négy évtizede. Európa könyvkiadó, Budapest, 2000. 178. old.
15
Borbándi Gyula, Nem éltünk hiába, Az Új Látóhatár négy évtizede. Európa könyvkiadó, Budapest, 2000. 548. old.
16
Borbándi Gyula: Magyarok az angol kertben, A Szabad Európa Rádió története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996. 574. old.
17
http://szamizdat.atw.hu/konyvek.html
18
http://lexikon.katolikus.hu/R/recski%20%C3%A9nyszermunkat%C3%A1bor.
19
Lásd: A teljes szöveget a Csákánykő, Püski, Budapest, 1987, 12-14
20
Az interjú megtalálható a Csákánykő 207-237 oldalain.